A világ felelősségteljes, ha nem így lenne, már összeomlott volna. Az emberektől is felelősséget vár, hogy ne omoljanak össze. A világ szereti a vidámságot is, amiben valódi kacagás van, ami mögött valódi felelősség húzódik, nem valami torz kacaj, ami hatalomtól éhes rikácsolásra emlékeztető.
A világ nap mint nap szereti az embert, különben már kihányta volna magából a saját mélységébe. A világ nem tesz ilyet, mert szeret. Ellenben az ember, igen. Az ember elfelejti, hogy egykor szerető karok dédelgették. Amikor a szerető kar elgyengül, az nem jelenti azt, hogy nem szeret, ellenkezőleg…, csak már gyenge ahhoz, hogy felemelje a karjait. A gyengeségében jeleket küld a szeretetéből, ami már csak a szívében létezik, amit igyekszik éreztetni.
Persze létezik az ellenkezője is, hogy csak álca volt a szerető kar, mivel üresen ölelt, érzések nélkül, amiről nem is tudott, bár megvolt győződve az ellenkezőjéről.
És vannak emberek, akik valóban ürességben nőttek fel, így kialakult bennük a szolgaság érzése, hátha az üresség egyszer feltöltődik az áhítattal és a szolgai szív kilendül a szolgaságból. A szolgai évek is letelnek egyszer. A hiányzó ölelő karokat az élet valamikor pótolja, és valóban kilendül a szív – a szolgaságából.
Szolgálni is egyféleképpen lehet – odaadással, amiben jelen van a tisztaság és az őszinteség. Ha az aláírásban ott van… “szolgád” szó, az akkor ér valamit, ha a szívben is jelen van a szolgaság, teher nélkül, ha nincs, ott színjáték van, hamisítatlan hamisítvány a “szolgád” szó írása.
A szolgaság is letelik egyszer, de nem szűnik meg, bármikor elő lehet venni, és bármikor letehető.
Javorek Margit /Manyi/ – Filozófus
Fotó: saját
